Balázs Imre József: Éjszakák a zenben
Hogy jellemzők-e az éjszakák Balázs Imre József legutolsó kötetének, az Éjszakák a zenben verseire, nem is tudom. Fényekre emlékszem inkább, sokféle, sok helyütt felbukkanó, vágyott, befelé hívogató, emlékekben felvillanó fényekre és pengeélű, fejfájdító, a villám hirtelenségével lesújtó fényekre. Persze a világosság mellett biztosan ott van, ott kell lennie az ellenpontnak, a sötétségnek (már csak a zen jegyében is), ettől függetlenül az éji sötét a versképek szőttesében halvány nyomot hagy. Valószínűbb, hogy az éj a versírás idejére utal, arra, hogy ezek a szép hangzású, letisztult nyelvű, ám korántsem szépelgő prózaversek éjszakai meditációk, tűnődések szülöttei. Érezni a figyelmes tekintetet, az erős koncentrációt, ahogy a szerző látványokra, álom- és emlékképekre, műalkotásokra, gondolatokra és történetekre összpontosít, és ott is tartja a figyelmét mindaddig, amíg nem sikerül kiérlelnie a maga reflexióit, bölcseleti felismeréseit, analógiás megfeleltetéseit vagy (az ok-okozatiságot elimináló) történetfragmentumait. Az eredményt szemléltesse egy példa! Az egyik rövidebb prózavers (a Hadtest oldalnézetben ciklusból), mely címében maga is a (rövidség)-re utal, bár elsődlegesen nem a szöveg terjedelmére, így hangzik:
„egyik villanás a horizonton másik már fejünk fölött
a hangja messze elkísér az első cseppre várni kell
egyetlen csattanás dönt sorsokról ha ott tudsz lenni egy
hang intenzitásában más ember leszel
látszólag nincs köztük különbség és ugyanarra indul min-
denik a kérdés az csupán hogy útjukba kerülsz-e” (49.)
Ha túltettük magunkat az írásjelek hiányán (én ugyan minden ciklusban, ahonnan hiányzott, azonnal pótoltam a központozást), és elfogadtuk, hogy egy avantgárd ízlésű költő ilyen módon is érzékeltetheti a létezés megszakítatlan folytonosságát, a megértés nehezítésével pedig azt is elérheti, hogy az olvasó hosszan időzzön el a szövegnél, szóval, ha már magunkban sikerült elkülönítenünk a tagmondatokat, felfigyelhetünk arra, hogy kétszer két történetet (megélteket és elképzelteket) is előhív a vershelyzet s nyomában az elmélkedés. Lehet szó villámlásról, de a ciklus kontextusában robbanásról is, és a történetek a végkifejletük alapján (hogy „útjukba kerülsz-e”) igen nagy eltérést mutathatnak. Az önmegszólító forma itt azért is telitalálat, mert az olvasó automatikusan magára vonatkoztathatja a második személyt.
A (rövidség) jól illusztrálja a kötetbeli versek visszatérő struktúráját, az analógia és a kontraszt (ritmikailag és logikai sémaként is jól hasznosítható) együttesét, illetve a szövegek leghatásosabb poétikai eszközét, az elhallgatást, a kifejtetlen, utalásos beszédmódot. A fenti szöveg többértelműsége ennek az utóbbinak köszönhető (hiányzik, minek a hangja kísér el bennünket). Egy másik prózavers, az (eltörlés) reflektál is erre az írói gyakorlatra, igaz, tágabb értelemben, az egész élet összefüggésében: „mit töröljek el mit húzzak ki az éveimből mit felejtsek / el a szavaimból melyik dallamot kerüljem melyik térre / ne lépjek ki soha” (74.). A törlés, elhagyás az életúton és az írásban egyaránt a javítás, jobbítás lehetőségeként merül fel ebben a verses tűnődésben. Nem véletlenül. Mások s a maga sorsát vizsgálva a versek beszélője újra és újra nekifeszül a kérdésnek: hogyan lehet helyesebben élni, nagyobb egyetértésben önmagunkkal? Központi problémája ez a könyvnek. A címben jelzett zen – a bölcseleti tan hirdetői szerint – erre ad választ, s a maga önismereti gyakorlataival hozzá is segíthet az önazonos élethez. Márpedig a tan szerint önmagunk megismeréséhez másokon át vezet az út, mások, azaz a világ megértésén keresztül. Egy Bob Dylan-dilemmára reflektáló prózavers, a (káosz) hasonlót fogalmaz meg:
„érzékek zűrzavarában ülsz itt túl sok minden ami rád
töri az ajtót ablakot szekrényajtót padlódeszkát
körülkerítettek háromdimenziós teredben új idomokat
új dimenziókat kell hirtelen kitalálni átlépni a mindig
másba a szinte akárki másba” (Részlet 10.)
Az „önmegismerés önfelejtés” gondolatánál érdemes kicsit visszatérni a (rövidség)-hez. Ez a verses jegyzet létezésünk esetlegességével, kiszámíthatatlanságával szembesít egy hétköznapi történetből kiindulva. Persze tudjuk, nagy szerepe van a véletlennek, de a végletes helyzetekben, élet és halál, egészség és betegség vonatkozásában el szoktuk tolni magunktól ennek eshetőségét. Túl szorongató az egzisztenciális bizonytalanság. Életünk alapeseményeire konokul racionális magyarázatokat akarunk találni. Pedig az esetlegesség egyetemes jelenség, s bizony épp a legfontosabb történések vannak kiszolgáltatva a véletlenszerűnek (születés, halál). Balázs Imre József verses kisesszéiben nem csupán az emberek, de más lények, növények, madarak, fantasy-sárkányok, a sekély vizekben (nagy kockázattal) szaporodó kétéltűek, továbbá élőlényként elképzelt tűzikutya és kövek, vizek „sorsában” is láttatni képes az esetlegest. Mert minden és mindenki élni akar, fennmaradni minél tovább, de a fennmaradás a bizonytalan, a kiszámíthatatlan tartománya.
A könyv létértelmezése nem tragikus, de nem is tagadja a tragikum létezését. Előállhat szerencsétlenség, katasztrófa vagy olyan kaotikus helyzet, mely kibillenti az élőket a maguk egyensúlyából. Hervay Gizella tragikus sorsa például a róla elnevezett versciklusban – drámai hatások alkalmazása nélkül is – átvérzi a Hervay-asszociációk nyelvi szövetét. Ám sok vers hangsúlyozza a túlélést, a folytonosságot. A természeti katasztrófákat például a négy őselem összeműködésével maga a természet képes kiegyensúlyozni, erről van egy szép történet a Hopinap ciklusban, a (sár), jóllehet az özönvizek, földrengések, erdőtüzek áldozatait már nem lehet föltámasztani. A túlélésnek, a folytonosságnak sok útja-módja lehetséges, a legszebb példát (kontrasztként) épp a Hervay-ciklus egyik verse, a (bizonyosság) adja:
„Nincs bizonyosabb, mint a növények vágya az életre, ha
zöldek, akkor arra, hogy zöldek legyenek, ha kedvezőtle-
nek a viszonyok, elszáradni, amíg újra zöldek lehetnek.” (Részlet 38.)
Nem győzöm becsülni a kötet abbeli törekvését, hogy a különféle létállapotokat nem rangsorolja, az emberi minőséget nem láttatja magasabb rendűnek más létformákénál. Az Éjszakák a zenben ciklus első darabja, a (kiapadás) olyan módon ütközteti az emberi és a non-human nézőpontot, hogy nem érezzük, az állati entitás alacsonyabb rendű lenne, legfeljebb a veszélyeztetettsége nagyobb az adott szituációban:
„tavasszal az erdő mélyebb részein a vizet néztük kerestük
lakóit hogyha megmozdultak fölkavartuk a vizet
tavasszal a víz alól néztük az eget néha eltakarta valami
néha fölkavarodott a víz és menekültünk” (Részlet 109.)
Két tekintet, két irány, kíváncsiskodóké és menekülőké. Embereké és vízi lényeké. A párhuzamos mondatszerkezet miatt az azonosságot érezzük erősebbnek, nem a különbséget. Az ilyen egyszerű leírások a lehető legtermészetesebben közvetítik a könyvben azt az ősi tudást, hogy a világ alapvetően egységes, s minden létezőt megillet a tisztelet. Divatos fogalommal ökopoétikáról is beszélhetnénk, én szívesebben hivatkozom az évezredes filozófiákra, buddhisták, taoisták, zen-mesterek, hopi indiánok világlátására. A könyv fogalomrendszere ezt a megközelítést is lehetővé teszi.
A létezés egysége persze nem zárja ki a kontrasztokat (az őselemek is ellentétekbe rendeződnek: föld – levegő, tűz – víz), és nem zárja ki a különbségeket: „nincs két koppanás mi egyforma nincs két ugyanolyan hasadás nincs két ugyanolyan halál” (66.). A legfontosabb közös nevező pedig az, hogy ugyanazt az utat járják be élők és élettelenek, a keletkezés, fennmaradás, romlás, pusztulás útját (a kövek „lassú évszázados ritmusukban mutatják az utat lefelé” 59.), hogy aztán valamilyen formában ismétlődjék a folyamat. A hegyek, völgyek, vizek, felhők, fák motívumai a versekben ezt a körforgást is tudatosíthatják. Japán természet-szimbólumokat is beléjük láthatunk, miközben azért elég nyilvánvaló: erdélyi tájak völgyeiről, kertjeiről, patakjairól és folyóiról, európai utak, utazások ikonikus emlékképeiről (tengerről, világítótornyokról, a Szajna vizéről) van szó.
Balázs Imre József új kötete szemléletében, tartalmában és nyelvi-poétikai megoldásaiban is egységes, akár a zen leképződésének (is) tekinthetjük. Húsz ciklusból áll, s a ciklusokba tartozó szövegeket érdemes együtt olvasni, miközben bármelyik versről elmondható, hogy befelé vezet, énünk mélyére. Igaz ez azokra a versekre is, amelyek más költők életművére, filmekre, olvasmányélményekre reflektálnak (az 1–5. ciklusban), s azokra is, amelyek személyes, táj- és úti élményekhez kötődnek vagy a költői gyakorlatról elmélkednek (oszcillál, maximalizmus, kompozíció, képesség, röviden). Túl sok ciklus egyszerre, egymás utáni olvasását azonban nem javallom. Sűrítettségük s helyenkénti szürrealizmusuk miatt a szövegek nem lakhatók be könnyen, s megérdemlik, hogy elegendő időt és figyelmet szánjunk rájuk: elmeditáljunk rajtuk, az ismeretlen neveket beüssük a Google-ba, megnézzünk néhány természetvideót, olvassunk Bakucz- és Hervay-verseket, s ekképpen gyarapodva bontsuk ki a Balázs Imre József-versek jelentésrétegeit.
Balázs Imre József: Éjszakák a zenben, Prae Kiadó–Lector Kiadó, Budakeszi–Târgu Mureș, 2022. 148 oldal
Hozzászólások